.
Nem szégyen gyónni. De nem is könnyű. Az ember sokkal könnyebben vesztődik el mindennapi gondjai, bajai között, mondva, hogy még van arra idő, kibékülni az Istennel.
Még van idő.
Csakhogy a templomba vezető út egyre hosszabb, göröngyösebb.
A sok elfoglaltság mellett egyre nehezebb időt találni a lelki élet számára is. Mindig közbejön valami, házimunka, gyerekek, idős szülők, unokák, mindenki a te figyelmedet kéri, kívánja, nem tudsz nemet mondani, hiszen annyi mindenkinek szüksége van rád. Mint családanyára, családapára, testvérre, nagyszülőre.
Érdekes módon senki sem hajlandó lemondani rólad és ez annyira természetesnek tűnik, hogy észre sem veszed, elillant fölötted az idő, eliramodott melletted az élet.
Aztán felnőnek a gyerekek és kiröppennek a családi fészekből. Elszenderülnek az idősök és egyre nyomasztóbb lesz a csönd.
És az idő lassan összeszűkül körülötted.
Az idősödő ember lassacskán újra felfedezi a templom, a hit felé vezető utat. Mert szüksége van a reményre, hogy hazatér valahova, ahol szeretik és ahol vétkei/ bűnei megbocsátásra lelnek.
A gyermekek ösztönösen tudják ezt az utat, de ahogy növekednek, elsősorban szüleik nemtörődömsége, vagy egyenesen idegenkedése, ellenzése miatt, de sokszor a barátok, más vallású osztálytársak fennhéjázó magatartása miatt is elidegenednek. Sajnálatos módon a legaktívabb, a legtermékenyebb életkor marad így ki, a felnőttek, a szülők csoportja.
Azoké, akik tetteikkel, összefogással, hittel fel tudnák támasztani, erősíteni tudnák a közösségi életet.
A keresztény hit kétezer éve él és élni fog továbbra is, attól függetlenül, hogy belőled, kedves társam, hitét komolyan gyakorló katolikus közösségi ember válik-e, vagy nem. De a környezetednek, városodnak, családodnak és templomodnak igenis - MOST van rád is szüksége.
.
